Szinkronicitás – Vajon a SzomatoDráma Játékokban is megnyilvánul?

Soha nem felejtem el az első SzomatoDráma játékom. Annyi meglepetés ért aznap, hogy hónapokig gondolkodni valót adtak egyes részletek. Bizonyos tekintetben mindig nyitott voltam a csodákra, de alapvetően elég racionális embernek érzem magam. Fontos számomra a megértés, mert segít, hogy a csodaként megélt helyzetek ne a „Véletlen” művének tűnjenek.

Fontos tudnod Kedves Olvasó, hogy írásaim a saját élményeimről és megértési folyamataimról szólnak, mindezek nem tények összességében nézve a SzomatoDrámára vonatkozóan. Cikkeimben a saját személyes SzomatoDráma utamat ismerheted meg, mindazokat a dolgokat, melyeket számomra felfedett az önismeret.

Nézzük mi is az egyik legmeglepőbb élmény a SzomatoDráma játék során:

Egy átlagos kiscsoportos SzomatoDráma programon 4-5 résztvevő van jelen, plusz a szakember, vagy játékvezető. (A Szakember és a Játékvezető között az a különbség, hogy a Szakember hosszabb ideig, 3 éven át képződött és a tanulmányait a SzomatoDráma Szakember képzéssel zárta.)

Minden résztvevőnek van egy saját játéka a SzomatoDráma napon, amikor ő a főszereplő. A főszereplő megnevezi a testrészeit, állapotát, érzéseit, amivel játszani szeretne és kiosztja a szerepeket a további résztvevők között. A szereplők, vagy játékostársak felveszik a szerepeiket és egy pici forgatókönyvnek megfelelően játszani kezdenek. A forgatókönyv csak annyit jelent, hogy egy szőnyegen játszanak és a kiindulópontot a főszereplő állítja össze, amivel elindítja a SzomatoDráma játékot.

A szereplők interakcióba lépnek egymással. Kommunikálnak, éreznek, mozognak és érintkeznek valamilyen módon. Amolyan ösztönösen.

Az első – számomra mindig lenyűgöző – meglepetés, a szereplők beállításakor szokott megtörténni. A főszereplő általában nagyon megérintődik attól, hogy elképzelését egy adott szervről, vagy állapotról megtestesülve látja egy személyen keresztül.

Egy kívülálló, csak megfigyelő személy véleményem szerint elképzelni sem tudja, hogy ebben mi is az, ami annyira megkapó.

Pedig olyan kapcsolódás indul el, hogy sok esetben a főszereplő egy pillanatra sem veszi le az eseményekről a figyelmét. Létrejön egy olyan többlet, amit szavakkal leírni – a történésekhez képest – igen leegyszerűsítve lehetne csak.

Mindeközben nagyon gyakran kibontakozik a következő csoda, hogy a szereplők a főszereplőnek jól felismerhetően ismerős dolgokat mutatnak meg a szőnyegen. Ez a tény elég nagy hatással szokott lenni mindenkire. A résztvevők több estben beszámolnak nagyon mély érzésekről, megélésekről, melyeket egészen biztosan a szerepnek tulajdonítanak.

Előfordul, hogy valaki testrészként, olyan mély szeretet él meg a másik testrész iránt, hogy semmihez nem tudja hasonlítani, amivel eddig a szeretetre gondolva találkozott.

Rengeteg esetben éltem át én magam is SzomatoDráma játékokban szereplőként hasonló újdonságokat.

Mindez nagy hatással volt a kisgyermekkorom óta bennem élő kíváncsi részeimre, hogy mi az a megfoghatatlan dolog, ami ezeket a szálakat működteti?

Nagyjából 9 éves voltam, amikor egy forró nyári délután az udvarunkban álltam és azon gondolkodtam, mikor, ki és mi alapján döntötte el, hogy én itt vagyok? És miért nem hallom a többieket, például a szomszédban élő barátnőm gondolatát, és miért hallom az enyémet?

SzomatoDráma Szakemberré válásom útján az első években a tanulás és a megtapasztalások tartották fogva leginkább a figyelmem, hogy a lehető legjobb segítővé válhassak. Mindig is éreztem, hogy azt a nehezebb megtanulni, hogy a kísérője, a „háttere”, a biztonsága legyek a főszereplőnek, és csak akkor legyek az irányok mutatója, ha nagyon nagy szükség van rá. A SzomatoDráma esetében az iránymutatás is inkább csak a lehetőségek felkínálásáról szól, mint aktív beavatkozásról. A Jelen Lét a fontos, a legnagyobb szakmai felkészültség mellett.

Így hát, nagyjából a negyedik évtől kezdtem foglalkozni mélyebben azokkal az ismétlődő jelenségekkel, amik minden játék során rabul ejtik a figyelmem.

Lenyűgözöttségem tetőfokán a következő kérdésekkel találtam szemben magam:

• Hogy lehet az, hogy a szerepek ennyire könnyen átélhetőek?

• Hogy történhet meg az, hogy ami kibontakozik egy játék során, az sok esetben az első pillanattól felismerhető szituációkat bont ki a főszereplő számára?

• Hogyan jön létre, hogy a szereplők, szinte ugyanazokat a gondolatokat, vagy szavakat, esetleg mondatokat mondják ki, amiket a főszereplő tapasztal az életében?

• Hogy lehet, hogy néhány esetben egy szereplő viselkedése szinte teljesen megegyezik, egy a főszereplő számára ismert, a témájához szervesen kötődő személy viselkedésével?

• És az, hogy valósul meg, hogy egy játék a maga érzelmi vagy konfliktusbéli vagy egyéb csúcspontjának átfordulása után ösztönösen egy jó irányú folyamat felé tud indulni?

• Hogy lehet az, hogy egy nap végére szinte az összes szereplőben nagyobb lesz az empátia és az igény arra, hogy jobban bánjon önmagával?

• És mi történik vajon olyankor, amikor két szerepben lévő személy tekintetük összefonódásakor ismeretlenül is mély érzéseket, szeretetet, vagy meghatódást, esetleg erős lelki megérintődést él át?

Rupert Sheldrake és Carl Gustav Jung felfedezései segítettek jobban rálátni arra, mennyi misztikusnak tűnő, ugyanakkor nem egyedülálló dolog fonódik össze kérdéseim illetve megfigyeléseim során.

Sheldrake a morfogenetikus mező, Jung pedig a szinkronicitás fogalmát vezeti be az ismereteink közé.

Mindkét terület olyan messzire visz, mint amikor gyermekkoromban megpróbáltam elképzelni a világ végét. Az elme egy darabig hagyja, hogy játszunk ezzel a gondolattal, aztán egyszer csak elérjük a határainkat, és vége szakad a megfigyelés lehetőségének.

A morfogenetikus mező Shaldrake szerint egy olyan rejtélyes jelenség, amelyet a tudomány még nem teljesen ért meg. A morfogenetikus mező azt jelenti, hogy minden élőlény, minden tárgy, minden esemény és minden gondolat egy közös információs térben létezik, amelyből egymásra hatnak és egymástól tanulnak. A morfogenetikus mező segítségével magyarázhatóak az olyan jelenségek, mint a telepátia, a kollektív tudat, a csodák, a családi minták, a szinkronicitás és a kreativitás.

A szinkronicitás pedig azt jelenti, hogy két vagy több esemény között van egy értelmes összefüggés, amely nem magyarázható a véletlen vagy a kauzalitás alapján. Például, ha valaki épp egy régi barátjára gondol, akitől rendkívül hamar kap mondjuk egy telefonhívást vagy egy üzenetet, vagy ha valaki éppen egy könyvet olvas, és a rádióban hallja a könyv címét, akkor ezek szinkronicitással rendelkező események.

Jung szerint a szinkronicitás nem a fizikai világ törvényeinek alávetett, hanem a pszichikai világ törvényeinek megfelelő jelenség. A szinkronicitás a tudattalan és a tudatos közötti kapcsolatot mutatja, és a lélek mélyebb rétegeiből származó üzeneteket hordoz. A szinkronicitás az emberi élet értelmét és célját segít megtalálni, és a sorsunkkal való összhangot erősíti.

Jung a szinkronicitást összekapcsolta a morfogenetikus mezőkkel. Úgy gondolta, hogy a szinkronicitás, a morfogenetikus mezők és a tudat közötti rezonancia eredménye. A szinkronicitás akkor jön létre, amikor a tudat és a morfogenetikus mezők egyeznek, és egy közös jelentést hoznak létre. A szinkronicitás tehát nem véletlen, hanem a természet egyik alapvető módja, amellyel kommunikál velünk, és megmutatja nekünk, hogy mindennek értelme és összefüggése van.

Amikor SzomatoDráma játékot játszunk, bennem általában ösztönösen megjelenik a szinkronicitás szó. Hiszen minden, ami a szőnyegen van, az megmagyarázhatatlan, ugyanakkor egyértelmű is egyben. A játékossága révén felszabadító, kreatív lehetőségeket nyújtó és megengedő. Az emberi jóság, az empátia és az elrendeződés megnyilvánulása is egyszerű és természetes!

Pont annyira, mint amikor elnézünk egy dühös kisgyereket, akit ha megértünk, és hagyjuk, hogy kisírja magát, akkor azt fogjuk tapasztalni, hogy rendkívül rövid idő alatt lecseng benne ez az érzés. Eljön a megnyugvás. És néhány percen belül egy nagy ölelésben kibontakozik a szeretet.