Egy SzomatoDráma nap margójára – ahol megváltozott az életem:
„Nagyon izgultam. Nem szeretem megmutatni magam. Egy csomó évembe került, hogy nagyjából tökéletes legyen a külsőm és a kisugárzásom, kevésbé tartom vonzónak, hogy megmutassam a sérülékenységem.
Jó, de akkor miért vagyok itt?
Mintha nem tudnám. Kettészakadok a félelemtől, amit ez a tünet okoz. De mi van akkor, ha feleslegesen jöttem?
Most még a kudarctól való félelmeimet is érzem.
Önelfogadás?
A csini ruhámban, egészségesen teljesen jól működik. Lehet, hogy inkább úgy teszek, mintha véletlen lennék itt. Már ettől a gondolattól is jobban érzem magam.
Kezdődik..
Hányingert érzek. A szakember hangjától pedig szétrobban a szemem a könnyektől. Hogy lehet ennyire nyugodt és kedves. Csak rám néz és ömlenek a könnyeim. Ezer éve nem sírtam. Pláne nem emberek előtt. De most nem tudom visszafogni. Lehet, hogy nem is akarom?
Az első játékot végigpityeregtem, sírok mindenki helyett. És talán sírok mindenért, amit elszenvedtem.
Az én játékom következik. Mesélek néhány szót a tüneteimről és az érzéseimről. Felszabadító (de ezt tudtam előre, hogy így lesz), hogy nem kell beszélnem a teljes történetemről. Magam is meglepődöm, de összeszedettnek érzem magam attól, hogy befelé figyelek és megfogalmazom, mely részeimmel szeretnék játszani.
Csak később veszem észre, hogy mennyire megnyugtató, hogy ránézhetek a szereplőkre és ők kedves mosollyal nyugtázzák a szerepeiket. Furcsa, rég nem érzett melegség áramlik szét a mellkasomban. Megint sírok, de már nem zavar.
A szereplők elindítják a játékot és ez kizökkent a sírásból, a figyelmem éber állapotba kerül és csak nézem mi történik. Pici idő kell, hogy megérezzem újra a kapcsolatot velük. A játékvezetőm nyugodt, támogató kisugárzása, kedves hangja újra körém burkolja azt az érzést, bármi is történik, nem vagyok egyedül.
A szereplők, azaz a testrészeim és a tüneteim beszélgetnek. A figyelmem bekapcsolódik és egyre inkább bevonódom a történésekbe. A félelmeim fenyegetőnek tűnnek kívülről is, és belülről is ezt tükrözik a szereplők.
Ekkor érzem azt, hogy be tudok menni a játékomba. A játékvezetőm „leszervezi” a szerepcserét és már benn is vagyok.
Woow, hirtelen nagyon más a nézőpont. Szoknom kell még a helyzetet, de nagyon izgalmas. Hirtelen sok minden elhangzik abból, amit érezni szoktam, vagy gondolok. Nem tudom, hogy ez ijesztő-e vagy csodálatos, csak hagyom, hogy vigyen a játék, mert érzem, hogy közben valaki vigyáz rám.
Közben a félelemből (azaz a félelmet képviselő szereplőből) hirtelen egy másik aspektus bújik elő. Ránézésre olyan, mint egy gyerek. A gyerek, aki én vagyok és szomorú, bánatos, de már harcias is a vele történtekkel szemben. Szeretnék hozzá közel menni, de érzem, hogy ezt csak lassan tehetem.
Beszélgetünk picit. Majd bebújik az ölembe és sír. Én is sírok. Együtt sírjuk el az összes könnyet, amit anno nem sírtunk el. A fájdalom, az igazságtalanság, a bénultság feloldódni látszik. Érzem belül, hogy valami elmúlik. Valami, ami sokféle fájdalomként rám telepedett lefolyik a könnyeinkkel.
Elmúlt. Vége. Szabad vagyok! Nem tudom pontosan leírni, hogy mi múlt el, de olyan, mintha ezer év bánata jött volna le rólam. Azt érzem, hogy most időre van szükségem, hogy megérezzem így ki vagyok. Ki vagyok a félelem és a szomorúság nélkül.
Mindez, amit leírok időben szinte csak pár perc. Egy pokrócba bugyolálódom és érzem jól vagyok. Ránézek a testrészeimre, azaz a szereplőkre és látom ők is jól vannak.
Mint a gyerekek, úgy vagyunk. Egyikük ki is mondja:
Akkor most, hogy elmúlt, mehetünk játszani? 🙂
És minden sejtemben érzem, hogy igen! Ennyi volt! Mehetünk!”
